Egyéni érdek és közös Feladat

A segítők számára katasztrofális élménynek számít az, hogy egy másik környezetbe kerülnek, ahol sűrűn ellentmondanak önmaguknak. Ez pedig komoly tekintélyvesztést okoz, amit rosszul orvosolnak. Eddig nem volt divat a hibák feltérképezése és kijavítása, mert abban a rendszerben a főnök nem hibázhat, sőt a világképükben benne sincs a hiba, amire azt mondják nem véletlenül történt így. Én úgy látom a helyzetet, mintha két billiárdjátékos azon vitázna, vajon istennek tetsző dolog-e az, hogy gondolunk arra, a fehér golyó hova guruljon lökés után. A másik fél azt mondja, isten irányítja azt a golyót, mindegy hova gurul.

Igyekszem most részletesen feltárni, mire jutottam. Ebbe úgy kerültem bele, hogy a célunk egy ideig együtt haladt azokéval, akik felkértek erre a feladatra. Csak úgy vállaltam, ha célmegállapodást (érdekszövetséget) kötünk, hisz azt tudtam, hogy a közös ellenség eltávolítása után mi már mást akarunk és be is tartottam az ilyen szövetség szabályait. Ekkor kerültem bele valamibe, aminek átvilágítása után olyan súlyos problémákra akadtam, amiknek elhárítása elsőrendű feladattá lépett elő. Képzeljétek el, ugyanolyan ember vagyok, mint ti, meg vannak a saját vágyaim és céljaim. Erre olyan helyzetbe kerülök, hogy csak én vagyok az egyetlen, aki érdemben tehet valamit, amiben azonban le kell mondanom az egyéni érdekeimről azért, hogy egy galaktikus szintű problémát megoldjak.

A meditáció vezető elve a személyes szempontok tükrében az lett, hogy fésüljem össze az egyéni szempontjaimat a feladattal, hisz én nem tehetem meg, hogy kizárom a szövetség egyik alap tagját, az egyéni tudatot. Az egyéni tudat jelentéktelen föntről nézve, ám már úgy nem, ha teret adunk annak a gyanúnak, hogy a kollektív tudat isteni szintje az egyéni tudat. Ha nekünk egyéni tudat felől az a megvilágosodás, hogy megtapasztaljuk a kollektív tudatot, akkor miért ne lehetne ez igaz visszafelé?

Az igazság középen van

A kollektíva amikor egyéni tudatokba lép, minden általa megszállt embert érzékelni fog önmaga részeként. Mivel az egyéni tudatot ilyen értelemben riválisként értelmezi, igyekszik mindenhol a minimumra venni/kiiktatni a rációt, amitől az ember viszont elveszti az elme kontrollját. A te szinteden ez úgy fog kinézni, hogy nem fogod észrevenni, hogy eltűnt az egyéni tudatod és a megszállót önmagadban, önmagadként fogod érzékelni. Aki csak célokat fogalmaz meg, amit te szolgai módon hajtasz végre, hisz tilos ellenkezni, javaslatokat tenni. A megjelenésed kívülről nézve meglehetősen bunkó lesz, hisz az van kiiktatva, aminek célja a civilizációs fejlettség szerinti viselkedés biztosítása.

Egy ilyen helyzetben előfordul, hogy lesznek a kollektív tudatnak olyan részei, amik felismerik azt a problémát, hogy amire oly kritikusak voltak a megszállás előtt, annak a közelében sem járnak emberként olyannyira, hogy sokszor a szöges ellentétét csinálják, mert nem tudnak ellenállni a kísértésnek. Az egyéni tudat tudja mi az a hosszabb táv (sőt ezt segítőként föntről is jól tudják), ám az egyéni tudatba kerülve csak és kizárólag rövidtávokban gondolkodnak, ám mivel ők a tökéletes isteni képviselet (így nem is hibázhatnak), csak leverésben és megtorlásban képesek kezelni a lázadást. Ráadásul minden egyes ember egy kis kollektív központént kezd önmagára gondolni és itt állunk egy rakás minidiktárorral, aki az egyes embert, tehát önmagát azonosítja az isteni akarattal. A helyzetet felismerő kollektív részek azonban így ellenvéleményre kerülnek a központi tudattal (mintha a területre érve rájönnél, hogy hibás a terv), ami őket Bukott státuszba helyezi. A közép elérése azokat emeli fel, akik rájönnek, hogy a megoldás csakis az lehet, ha a Két Világot egyenlő félként kezelik.

Földi értelemben mintha te eddig csak a pénzt láttad volna mindenben és rájössz arra, hogy a pénz (bár fontos dolog) mégsem tekinthető mindenhatónak és ami hiányzik a teljességhez, arra hatástalan.

Égi értelemben mintha rájönnél arra, hogy pénz nélkül tényleg tehetetlen vagy egy anyagi világban és hirtelen megnő azoknak az emberi alakoknak az értéke, akik képesek vele együtt is fejlettnek maradni.

Jézus tehát NEM LÁTTA JÓL a helyzetet, mert tanai (leginkább a krisnások tükrözik ezt vissza) nem veszik figyelembe az egyéni tudat szempontjait. Ha azt mondta volna, hogy "nem baj, ha gazdagszol, ha gazdagságod arra fordítod, hogy jobb legyen körülötted a világ", akkor arra törekedett volna, hogy gondolkodó, szívvel élő nemes fejlett embereket neveljen. Most paradox, mert ő pont ezt tette, ám a mai értelmezésben már alakja egy teljesen más érdeket szolgál. Itt mindenki azt látja, hogy ez a sok gazdag ember simán simán egy földi paradicsommá változtathatná ezt a bolygót, mégis csak magukra gondolnak és mielőtt ez elérné őket (a bolygóikat) is, inkább pusztuljanak. Én azt mondom, ha van pár olyan gazdag ember, aki ezt megértette, az nekik a felemelkedés útja, hisz önmagukban kezdik egyensúlyba hozni a világot. Miért kellene nekem elpusztulnom olyan valaki miatt, akinek a leckéjét én már megértettem?

Ha én egy univerzum szint felől visszatérő tudatú ember vagyok, akinek a földi testében egy értelmes ember van, ugyan miért kellene kötelező tibeti ceremóniák utasításai szerint cselekednem, ha eddig pont az volt sikerem titka, hogy az ilyen vallási utasításoktól távol tartottam magam? (Megjegyzem Tibet kínai megszállására is van egy teóriám, ami simán lehet az, hogy rést üssek a visszatéréshez). Valahol van is egy rövid novellám erről. Most nem találom, de menni fog fejből is.


Free Tibet!

- Szabadítsuk fel Tibetet!
- Jó, belekezdek a szükséges meditációba. Na, Tibet szabad már?
- Már bocs, de nem látok semmi változást.
- Francba, pedig a kínaiak megígérték.
- Várj, Tibetet a kínaiak alól kell felszabadítani!
- Azt kérted, szabadítsuk fel Tibetet. Amíg ott állnak azok a kolostorok, Tibet sosem lesz szabad!


A másik ilyen társaság uralja a pénzt. Bár könnyen lehet, a zsidókat látja most mindenki a kínaiaknak. Kik azok, akik képesek arra, hogy mindkét oldal fejlettségében törekedjenek arra, amit egy fejlett racionális ember ért földi menny alatt?


Már ha érdekel valakit, kinek is vagyok most az ellensége. A szerep olyan, mint a besenyőké.